Állatkerti történetek
Akkor belefogok a "Milyen volt felnőni az Állatkertben" mini sorozatba, a bevezető részben írásban, mert többen jelezték, hogy a videóim hallhatatlanok, de ha szeretnétek, el is mesélem szóban is, csak jelezzétek.
Először is, hogyan kerültem az Állatkertbe. Nagyapám kertészként, nagymamám portásként dolgozott ott, és valamikor az ötvenes években kaptak egy szolgálati lakást. Az én első emlékem úgy kétéves koromból származik, 1969-et írtunk ekkor, bár erről nyilván fogalmam sem volt. Szóval, állok egy hatalmas ablak belső párkányán, nagymamám hátulról fog, és az mondja: "Nézd csak, ott vannak a tevék!" És én megláttam őket, meg az antilopokat is. Jóval később, már kisiskolás koromban az íróasztalom mögül gyakran vetettem rájuk egy-egy pillantást, mivel házi feladatot azt nem nagyon szerettem írni.
A hatalmas lakásban még ötévesen is szinte elvesztem, pedig idővel ráeszméltem, hogy a huszonhat négyzetméteres, szoba-konyha-spájz komplexum egy családnak és egy nagymamának nem is olyan nagy.
Ebbe a birodalomba zártak be úgy öt évesen, amikor kiszabadult a fekete párduc, szerencsére egy szünnapon. Mint mesélték a szüleim, nem igazán akart visszamenni a ketrecébe, hiába lökdösték mindenféle hosszú botokkal. Ám aztán megérkezett a Nyugatiba tartó vonat, füttyentett egyet és Bagira visszamenekült a helyére, az ajtót meg egy szemfüles ápoló rácsukta.
Az én állatkerti kalandjaim és a titkos világ felfedezése azonban csak úgy 12 éves koromban kezdődött, amikor nálam egy-két évvel fiatalabb barátaimmal felfedeztük a teveház gazdasági bejáratának rácsán azt a helyet, ahol befért a fejünk és így a testünk is. Onnantól pedig szabaddá vált az út a fiatal cowboyok számára. Igen, nyáron vízpisztollyal, hidegben patronossal jártunk
A nagyszikla meghódítása
Az állatkertes sorozat második részében elmesélem a Nagyszikla meghódításának kísérletét. Ez a 34 méter magas képződmény ugyebár mesterséges alkotás. Egy vasbeton vázra húztak rá acélhálót, erre pedig felvitték a vakolatot, ami sehogy se akart rajtamaradni. Végül lószőrt kevertek a habarcsba, így sikerült befejezni a meglehetősen élethűre sikerült tömböt. Belülről a tetejében egy vasbeton víztározó helyezkedik el, az én időmben a hatalmas belső teret raktárnak használták, mostanság kiállítótér található benne.
Na, 13 éves koromban éreztem úgy, hogy eljött az ideje a csúcstámadásnak. Két társammal (11 és 12 évesek) alaposan felkészültünk az akcióra. Szereztem apámtól egy vontatókötelet és kölcsön vettem a szerszámosládájából két vaséket meg egy kalapácsot. Az ékeket szándékoztam beleverni a sziklába, hogy azokon fellépdelve feljuthassunk a csúcsra.
Így elmesélve a terv egyszerűnek látszott, csakhogy több nehezítő körülmény is előkerült a megvalósítás közben. Az egyik Piri néni volt a portás, aki egyszer csak azt látta a fülkéjéből, hogy ismeretlenek jelennek meg a sziklafalra tapadva, akik nyílván a büfé raktárába akarnak betörni odafentről, ezért söprűjét lengetve és ordítozva rohant felénk. Könnyen lehet, hogy ő mentette meg az életemet, mert addigra igen szorult helyzetbe kerültem a csaknem függőleges falon. A vasékem ugyanis egész egyszerűen kilyukasztotta a sziklát, így azon kevesek közé tartozom, akik megláthatták a rozsdás vashálót, ami a sziklát mímelő vakolatot tartotta. A seprűs roham pillanatában már nem tudtam tovább mászni, de lejönni se nagyon, csak Piri néni rikoltozása adott erőt, hogy leugorjak.
Ezek után futva menekültünk az Állatkerti körút felé, átmásztunk a szögesdrótos kerítésen, mellesleg a nadrágom kilyukadt, majd a gazdasági kapun visszatértünk Piri néni szeme elé, ás bár gyanakodva nézett ránk, mivel az ellenkező irányból érkeztünk, inkább visszatért a fülkéjébe.
A két sanyi bácsi
Ma állatkerti gyerekkoromból a két Sanyi bácsiról fogok mesélni. Az első Sanyi bácsi a szilakert őre volt, nyugdíjas tanár és tízéves szememmel felfoghatatlanul öreg, bár lehet, hogy csak úgy hatvanöt lehetett. Az volt a munkája, hogy sétálgatva, de legtöbbször egy padon ülve leleplezze a virágtolvajokat. Én általában a padon ülve találkoztam vele. Ahogy meglátott érdekes feladványokkal szórakoztatott a Sicc című könyvből vagy csak úgy mesélt mindenfélét. Például, hogy azért dohányzik, mert a háborúban tüdőtífuszt kapott az orosz fronton, és az orvos azt mondta neki, hogy a cigarettától majd megerősödik a tüdeje. Én meg kaptam tőle egy mentolszipkát, amit otthon azonnal elkoboztak tőlem, és egy időre eltiltottak öreg barátomtól.
A másik Sanyi bácsi a Barlang Mozi pénztárosa volt, szintén nyugdíjas, kiváló üzleti érzékkel megáldott úriember. Mi, állatkerti gyerekek ingyen mehettünk be bármikor a nonstop meséket és természetfilmeket játszó moziba, egyetlen feltétellel. Össze kellett gyűjtenünk a bent elszórt mozijegyeket, amiket, ahogy észrevettem egyszer, ügyesen behelyezett a jegytömbbe, és eladta mégegyszer. De tízévesen vele kötöttem életem első üzletét is. Készítettem ugyanis egy fél dióból, parafadugóból, gombostűből, cérnából egy úszóképes kétárbocos vitorláshajót. Ennek vette meg a liszenszét tőlem két gombóc fagyiért, majd maga is gyártani és árulni kezdte. Csakhogy az ő hajóteste lécdarabokból készült, és ha valaki vízre tette, azonnal felborult. Mindenesetre nélküle nem tudnék fejből egy csomó rajz- és természetfilmet.
A FOTÓT ÚGY 13 ÉVESEN KÉSZÍTETTEM EGY ÁLLATKERTI KODIAK MEDVÉRŐL, AMI ELVILEG NAGYOBB A GRIZLYNÉL
jónás perecet gyűjt
Állatkerti gyerekkorom mai történetét egy Szmena 8M fényképezőgéppel készített saját fotó inspirálta, amelyet úgy 12 évesen készítettem, és a kedven vízilovamat ábrázolja, amint szembe néz a csappal 
Azonban nem minden ok nélkül dugja ki a fejét. A túloldalon állnak a látogatók, akiktől perecet remél, és nem is alaptalanul. Általában addig tartotta hatalmas száját nyitva, amíg elegendő perecet nem gyűjtött össze benne, után pedig egyszerűen lenyelte. Állítólag ez nem tett túl jót neki, bár baja sosem lett tőle. A vízilovak egyébként a Széchenyi Fürdő termálvizében lubickoltak, amelyben a medence magasnyomású mosóval történt megtisztítása után maguk az ápolók is megfürödtek, peresze az állatok társasága nélkül.
Aztán mesélnék még kicsit a szecsen makákóról, egy eléggé nagydarab fekete majomról, amelyik általában unottan nézte a látogatókat, miközben banánt majszolt. Kivéve, ha elvegyültünk közöttük, és teli szájjal vigyorogtunk rá, mert ilyenkor először visszavigyorgott, és ha nem hagytuk abba fogaink mutogatását, akkor megdühödött, huhogva ugrálni kezdett, végül pedig nagy veres seggét mutatta a nagyközönségnek. A mi széles mosolyunkat ugyanis fenyegetésnek vette, és dührohamot kapott. Erre ugyan nem vagyok annyira büszke, mivel eléggé gyakran megcsináltuk vele, de ilyenkor legalább egy kicsit kizökkent az unalmas banánfalásból.
a kisszikla meghódítása
Mai állatkertes történetem a Kisszikla meghódításáról és a nagy vadásszal való találkozásról szól. A Kisszikla szintén mesterséges építmény, belülről teljesen üres, és hatodikos koromban bejárható ösvényeit életveszélyesség okán lezárták. Minket ez azonban nem akadályozott abban, hogy titkos bázisokat építsünk fel mindenféle deszkából, és megtöltsük őket a valamiért elengedhetetlennek gondolt vadgesztenye készletekkel. Felfedeztük azt is, hogy egy teraszról le lehet nézni a jegesmedvék kifutójára, amit egy széles árok választott el vágyott táplálékuk, a fókák medencéjétől. Mondjuk az első "lenézésem" elég ijesztőre sikerült, mert az igen termetes medve hirtelen két lábra állt, mancsával a műsziklába kapaszkodott, nagyra tátotta a száját, és fél méterről az arcomba ordította, hogy hörrrrr Lehet, hogy a távolság volt másfél méter is, de az biztos, hogy én is ugrottam hátrafelé egy jó nagyot, és futottam, mint a nyúl, mert azt hittem, hogy utánam kapaszkodik
Mindezt a rengeteg titkot Laci osztálytársamnak is meg akartam mutatni egy szerdai szünnapon. Át is másztunk a fakorlátok alatt, amikor egyszer csak egy vadászkalapos óriással találkoztunk, aki a kezében légpuskát tartott, és hiába próbáltunk láthatatlanná válni, ő mégis észrevett és magához intett. Dörgedelmes hangon azt kérdezte:
- Tudjátok, hogy a szikla bármelyik pillanatban beszakadhat alattatok?
- Neeeem - feleltem vékony hangon, nézve a két hatodikos súlyának négyszeresével bíró igazgatóhelyettest, aki éppen ugye verebekre vadászott
Mindenesetre megígértük, hogy soha többé nem megyünk fel a sziklára, de részemről összekulcsoltam közben az ujjaimat a hátam mögött.
jenci fogságba ejt
Az állatkerti történeteim mai részében végül is Jenciről, a tapírról fogok mesélni, pedig talán azokról a nemes lelkületű embertársainkról kéne írni, akik rendkívül szerény fizetésért gyakran nyugdíjig gondozták az állatkert lakóit. Róluk azonban a következő részben fogok megemlékezni.
H. Petit kivéve, akinek szoros felügyelete alá tartozott Jenci, a tapír. Petivel, aki a Kenguru Ház ápolója volt akkoriban igen szoros kapcsolatban álltunk úgy öten az állatkerti gyerekek közül. Talán pontosabb kifejezés lenne, hogy a nyakán lógtunk, és ő ezt nagy béketűréssel viselte. Igaz, néha segítettünk neki ezt azt, söprögettünk, szénát hordtunk, és egy nagyon komoly figyelőszolgálatot üzemeltettünk Jenci ügyében. Ugyanis, ha a tapír elvégezte nagydolgát a házban, akkor az épület látogathatatlanná vált. A világ legbüdösebb dolga ugyanis a tapír ürüléke. Ilyenkor futva kiabáltuk: Peti, Peti, szart a Jenci! Ő meg vigyorogva futott a lapáttal, és eltávolította az aknát.
Cserébe időnként lovagolhattunk a shetlandi törpelovakon, és vakargathattuk a hálás tapír oldalát.
Egyszer aztán egy szünnapon, megláttam Jeni vágyakozó szemeit, úgyhogy bemásztam hozzá a kerítésen, és vakarásztam, ő meg hálásan morgott vagy röfögött. Ám amikor meguntam, és ki akartam mászni, elkapta a nadrágszáram, miközben a kerítés tetején egyensúlyoztam. Ezért aztán vissza kellet másznom, hogy tovább szolgáljam a miniormányos főnököt, de sikerült kilesnem a pillanatot, amikor az élvezettől lankadt a figyelme, és egy gyors rohammal kiugrottam a rács tetején
Misi bácsi alias konrád testvér
Az állatkerti történetek mai részében essék néhány szó az ápolókról. Voltak közöttük ugyan, akik jöttek-mentek de a legtöbben életre választottak hivatást. Sokan pedig önkénteskedtek, hátha megüresedik egy rosszul fizetett ápolói állás.
H. Petiről a Kengurú ház ápolójáról már írtam az előző részében, örök hála neki, hogy nemcsak elviselte, de tanította, nevelte is a kiskamaszokat. Egy másik H. Peti pedig egyszer csak a második szomszédunk lett szolgálati lakásunk folyosóján. Innentől fogva majmok is laktak a házban, mert Peti maga táplálta cumisüvegből az anyjuk által elhagyott majomkölyköket, amíg meg nem erősödtek. Misi az emeleten fotózni tanított a közös vécéből kialakított sötétkamrájában, és volt egy óriáskígyója is, amelyik gyakran a könyvespolcon szundikált. Emlékszem, egyszer átmászott az ablakpárkányon Szombat bácsi rezidenciájába, amiből komoly sikoltozás és nagy balhé lett.
Gyapi az elefántház főápolója, akiről most megtudtam egy olvasótól, hogy onnan ment nyugdíjba, munka mellett szerzett diplomát, és rengeteget mesélt az elefántok szokásairól. Sztereotip mozgást végez, mondta, amikor rákérdeztem, hogy miért táncol az elefánt. Aha, feleltem, és otthon megkerestem az idegen szavak szótárában, hogy mit is csinál az elefánt. Úgy fejtettem meg a rövid mondatot, hogy unatkozik. Ezért aztán Gyapi mindenféle gyakorlatokat talált ki nekik, amit láthatóan élveztek.
Görög, aki tényleg görög volt, de senki se tudta kimondani rendesen az igazi nevét, addig járt be segíteni, míg végül fel nem vették a madárházba. Sokat fociztunk együtt, talán akkor is ott volt velünk a Királydombon, amikor az István a király próbáit tartották.
Hosszan sorolhatnám, de lassan hosszú lesz ez a poszt, ám Misi bácsiról mindenképpen meg kell emlékeznem. Én már portásként ismertem meg. Azt mesélték róla, hogy korábban a majomházban volt ápoló, előtte meg pap volt. Ezért nem csodálkoztam nagyon, amikor egyszer csak nekem ajándékozott egy Szűz Mária medált, és azt mondta, a védőszentemet ábrázolja a hátlapon. Mára lekopott róla a felirat: suvliana falconieri. A minap barátom, aki a Ferences rend főkönyvtárosa megemlítette, hogy Konrád testvér a majomházban volt ápoló, miután 1950-ben feloszlatták a szerzetesrendeket. Mondtam neki, hogy én Misi bácsit ismertem, akire ráillik a leírás. És akkor elküldött egy képet, amit most mellékelek. Misi bácsi, azaz Konrád testvér éppen két csimpánzt karol át a fotón. Barátomtól tudtam meg azt is, hogy a rendszerváltás után visszatért a Ferences rendbe, és papi szolgálatot is végzett.
A pótmama
Aztán hogy csapongjak kicsit, eszembe jutott a szurikáták nagy szökése. Egy ovális betonvályúban volt az otthonuk az alján kialakított félsivatagi környezettel. Komoly járatokat ástak a rengeteg homokban, és egy őr mindig figyelt, és mivel a látogatók igencsak szerették bámulni őket, hát állandóan látott valamit, így az őr csaj teljesen véletlenszerűen riasztott, különben egyfolytában az üregekben kellett volna kuksolniuk. Aztán egyszer csak reggelre eltűnt az összes. Kérdeztem a Rágcsálóház ápolóját, hogy csinálták? Erre viccesen annyit felelt, hogy az egyik szerzett egy létrát, a többi meg kimászott. Hát nyilván nem, valahogy kiásták magukat, és úgy emlékszem végül is előkerült az összes szökevény.
És akkor végezetül tegnap egy olvasó segítségével sikerült tisztáznom egy régi rejtélyt. István 1956-58 között dolgozott a kertben, és több fantasztikus történet között leírta, hogy a forradalom alatt két vízilovat a Cirkusz kerítése mellé temették az Elefántház kifutójának oldalában. Az én gyerekkoromban ott a kis játszótér volt, amit már az első részben is megemlítettem. A homokozó mellett pedig egy kör alakú mélyedés, amelybe előszeretettel gurultunk bele. Valaki pedig egyik barátomnak elmondta, hogy pont odatemették a kimúlt elefántot valamikor, és amikor már csak a csontjai maradtak, a föld megsüllyedt. Ez ugyan eléggé ijesztő volt, de nem hittük el. És most tessék, István részben igazolta a történetet. Részben, mert nem elefánt volt, hanem két víziló!
Misi és charley
És akkor jöjjön egy újabb állatkerti sztori. Ezek a kis szösszenetek persze elsősorban az én gyerekszememmel rögzített pillanatképek, ezúttal egy nagyok kicsit csalok, mert egyszer csak megtalált Seres Misi, akiről már írtam, hogy felettünk lakott. És besegített édesanyám is, aki lefotózta nekem mai illusztrációnkat az albumunkból, amelyen Misi és Charley egy szerdai szünnapon séta közben puszit váltanak Misi egyébként éppen Japánban él, és azóta is a csimpánzok szakértője, illetve gazdálkodik. Édesanyám is emlékeztett rá, hogy Misiék egy majmot neveltek. Na, ez tudományosan úgy hangzik, hogy "beszoktatási eljárás, csapatformálás", a majomkölyök pedig egy makákó volt.
Ami engem illet a Dzsungel könyve után kissé bizalmatlan voltam a majmokkal szemben, mert a Bender Log népe nem éppen pozitív szereplő a regényben. Ez azonban nem akadályozott meg benne, hogy tíz-tizenegy évesen meg ne látogassam a majomház látogatók elől elzárt tereit, ahonnan az etetés is folyt. Sőt, mi gyerekek előszeretettel dézsmáltuk meg ilyenkor a téli gyümölcsöt (azt hiszem azért hívták így, mert banán csak télen volt kapható, és a nép számára érthetőbb volt a téli jelző a déli helyett).
Itt kóstolhattam meg először a licsit, ami konzervdobozban termett, és imádták a majmok, én azonban inkább a banánra hajtottam Beugrott még Lajos, az orángután, aki úgy nézett ki mint egy bölcs guru. Emlékszem még, hogy már az új majomházban asztalnál széknél ebédeltek talán csimpánzok, talán orángutánok. Hogy melyik faj volt, majd valaki kijavít, arra a pillanatra azonban tűélesen emlékszem, amikor a kanalat vizsgálgató majom egyszer csak az egész tál pépet a fejére borította